Novella 1/1

Sziasztok
Nos itt is lenne Hanna első írása, reméljük tetszeni fog nektek, és fogtok neki írni:)
Sok puszi nektek


Sofie:

-Kicsim, kérlek, had menjek veled-könyörgött Rob
-Rob, megbeszéltük már százszor ezt a dolgot.

Biztos nem komoly, de ahogy végeztem, rögtön felhívlak, ne aggódj.
-Lehet, hogy nem komoly, de akkor sem értem miért nem kísérhetem el az orvoshoz a beteg barátnőmet-háborgott szerelmem.
-Szívem, ha nem muszáj, miért akasszuk a nyakunkba a paparazzikat?

Gondold meg jobban...ha egyedül megyek, egy óra alatt meg lesz az egész, mert egy magamban már nem vagyok olyan érdekes mintha a szívtipró Robert Pattinsonnal sétálgatnék kézen fogva-próbáltam érvelni.
-Rendben...de..egyből hívj fel, ahogy kijöttél! -kicsit kétségbe volt esve a drágám, nagyon
el szeretett volna kísérni.
-Megígérem-csókoltam meg.
Elmentem a gardróbig és elkezdtem készülődni,minél hamarabb túl akartam ezen esni, utáltam a kórházakat ,az orvosokat és mindent ,aminek a betegséghez köze volt.
Induláskor Rob még egyszer a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem felhívni.
A háziorvoshoz érve nagy sor fogadott, én meg szidtam magam rendesen, mert nem vagyok képes betelefonálni.

Már azon voltam, hogy visszafordulok és eljövök máskor, de aztán eszembe jutott,
hogy valószínű Rob belezavarodna, hogy nem tudja meg mi a bajom.

Magamtól el sem jöttem volna, ő mondogatta mindig, hogy nem normális, ha az ember minden reggel rosszul van.

Én meg úgy voltam vele, hogy majd elmúlik.

Viszont ebben nem én döntöttem, hanem Rob.
Kényelembe helyeztem magam a széken-már amennyire ez lehetséges volt - hiszen egy ideig még biztos itt fogok üldögélni.

Eszembe jutott, hogy múlt héten volt az egy éves évfordulónk Robbal.
Mondjuk én még mindig azt állítottam ,hogy már egy hónapja meg kellett volna ünnepeljük,
hiszen akkor volt egy éves a kapcsolatunk.

Az egyet nem értés abból adódott, hogy én a megismerkedésünk napjától számolom, ő pedig, hát... az első...szeretkezésünktől.

Nem haragudtam rá emiatt, férfiból volt.

Emlékszem milyen meglepetést tartogatott nekem.
                                                     xxxxxxxxxxx

Már teljesen el voltam keseredve, hisz, úgy tűnt Rob teljesen elfeledkezett az évfordulónkról, ezért nem is nagyon figyeltem arra, amit mond, el voltam a magam kis világában és azon rágódtam, hogy vajon miért nem vagyok Robnak elég fontos ahhoz, hogy megjegyezzen egy ilyen dátumot.
A hangulatom már elérte azt a fokot, hogy sírva fakadjak, de még tartottam magam, nem akartam, hogy hisztisnek tartson.

Unottan piszkáltam az ennivalót, amit ismét a Ristorante-ban fogyasztottunk.
Nem gondoltam, hogy ezzel szeretett volna meglepni, mivel elég gyakran vacsorázunk itt, szóval nincs benne semmi különös.

Bár feltűnően kevesen voltak és mire mi megrendeltük a desszertet már az a kevés ember is elment.

Mi a fene?

Ez a környék legjobb étterme, máskor két nappal előtte le kell foglalni a helyet, most meg alig vannak és tizenegy előtt már el is mennek?

Furcsa.
Megérkezett a desszertünk én pedig ugyanolyan faarccal kezdtem el enni az igencsak ízletesnek kinéző desszertet.

Egyszer csak valami nekikoppant a villámnak.

Kicsit bambán nézhettem, mióta van vas egy csoki tortában?

Elkezdtem túrni ,mikor előbukkant egy ...
                                                        xxxxxxxxxxxx     
A telefonom hangos csörgésbe kezdett,mire mindenki rám kapta a tekintetét.

Elnézést kérve álltam fel és sétáltam arrébb, hogy ne zavarjam a többi várakozót.

Meg sem néztem ki az, csak felvettem.
-Halo ?
-Szia édesem ,csak azt akartam kérdezni mi tart már ennyi ideig?
Hát persze, hogy Rob volt az.

Hogy is gondolhattam, hogy nem fog minden tíz  percben telefonálni?
-Rob mondtam, hogy amint végzek szólok.
-Igen, tudom, de már végezned kellett volna azóta.
-Nagy a sor, és még itt kell ülnöm egy ideig. 
-Tudtam, hogy kellett volna időpontot kérned ...talán, ha...megemlítenéd a nevem ...?-jaj, annyira tudtam, hogy erre akar kilyukadni, úgy éreztem.
-Felejtsd el!

Te mondod mindig, hogy  ugyanolyan ember vagy, mint a többi, nem?
-De-de, igazad van,csak megőrjít, hogy itthon kell várakozzak. - szomorodott el.
-Gondolj arra, hogy nem sokára otthon leszek - próbáltam lelket önteni belé
Kicsit még beszélgettünk, majd elköszöntem tőle, és visszaültem a helyemre.

Újra belemélyedtem az emlékeimbe.
                                                       xxxxxxxxxxxxx
Amibe a villám koppant nem volt már, mint egy kulcs.

Itt már azért sejtettem, hogy nem a szakács felejtette benne a tortámba a bejárati ajtaja kulcsát.
-Mi ez Rob? - kérdeztem mosolyogva, ugyanis megjött a kedvem, mert tényleg feldobott az , hogy Rob nem feledkezett meg rólunk.

Én is készültem neki valamivel, de az teljesen más jellegű volt.
-Tudod kicsim, egy ideje már gondolkozom azon, hogy ideje lenne új szintre emelni a kapcsoltunkat, és amúgy is szerettem volna már egy lakást, szóval lenne egy ajánlatom számodra.

Mivel megőrülök érted, és imádom mikor velem vagy, de borzasztó mikor nem vagy, és imádom mikor együtt alszunk, mert imádok melletted ébredni, mindig jó napom van, mikor te vagy az, akit először látok, mikor felkelek.
Tehát Sofie Brown, szeretnél hozzám költözni? - édes mosolygással zárta monológját, amitől csontjaim folyékonnyá váltak.
-Persze, hogy szeretnék hozzád költözni. - teljesen elérzékenyültem, tudtam, hogy Rob romantikus fajta, ezt többször is megmutatta, de mindig meghat ezzel az odafigyeléssel.
                                                   xxxxxxxxxxxxxxxx
Tökéletesen emlékeztem az este miden egyes pillanatára, igaz az is közrejátszik, hogy alig egy hete történt az egész.

Annyira boldogok voltunk mindketten már azon az estén, hisz tudtuk, most már minden egyes szabad percünket együtt tölthetjük.

Na és persze tudtuk, hogy hogyan zárjunk le egy ilyen tökéletes napot.....ez az én meglepim
volt számára.

A beköltözés nem tartott olyan hosszú ideig, mindössze két nap alatt lezavartuk az egészet, hisz a bútorok már megvoltak, csak a dolgainkat kellett odavinni, ebben meg segítségünkre voltak barátaink.

Imádtam az egészet úgy, ahogy volt.

Rob külön figyelt rám mikor a bútorokat választotta, nem barna, fekete kombináció
uralkodott a lakásban, mint az egy átlag legénylakásban, mert, ahogy ő fogalmazott ez nem legénylakás, hanem az első közös otthonunk.

Azt mondta, ismeri a stílusom, meg hogy mik a kedvenc színeim, mindig megfigyelte,
mikor még csak randiztunk, meg persze azóta is.

Annyira édes.

Egyszerűen imádtam őt, és tisztában volt ezzel, amit néha ki is használt, persze normális kereteken belül, ami még nekem is tetszett.
                                               xxxxxxxxxxxxxxxxx
Kopogtattam az ajtón, mire az két  másodperc múlva ki is nyílt.

Nagyon sápadt volt szegénykém, a szemei alatt is óriási karikák éktelenkedtek.

Elé léptem, és szenvedélyesen csókolni kezdtem.
-Hmmm…erre vártam egész nap.

Komolyan, ha tudom, hogy este nem jössz át, nem is lett volna erőm túlélni ezt a napot. Mindig erőt adsz, köszönöm. - majd tovább csókolt, én meg belefolytam a karjaiba.
-Szeretlek – mire egy hajamba suttogott "én is" volt a válasza.
-Rendelek valami vacsorát, rendben?  - mosolygott rám fáradtan.
-Tudod mennyire idegesít, hogy még nem főztem neked?

Pedig biztos jobban  ízlene, mint a szállodai kaja - bár meg kell hagyni, nem voltak rosszak a kaják, de azért mégis csak, ha minden nap ilyet eszik az ember, egyszer megunja nem?
Rob jóízűen felnevetett, majd odajött megcsókolni.
-Alig várom, hogy te főzz nekem - kacsintott rám.
Amíg a vacsira vártunk, Rob előreengedett, hogy tusoljak, ő addig leült és a tévét kapcsolgatta.
Mikorra végeztem az asztal már szépen meg volt terítve, rajta gőzölgött a frissen elkészített étel.
Nem beszéltünk közben semmi különösről, mégis vele még ez is örömöt okozott.

A lényeg, hogy együtt voltunk.
Rob elment fürödni, addig a szobapincér levitte a tányérokat.
Az ágyban fekve vártam rá, és nemsokára meg is érkezett.

Mellém dőlt, majd felém fordult.
-Szívem...lenne egy kérésem. - ki sem kellett mondja, tudtam mit akar, de azért hagytam had kérjen csak meg. - megmasszíroznál? - nézett rám a kiskutya szemeivel.
Mit tehet ilyenkor az ember?

Naná, hogy megmasszíroztam.
Hátára ülve kezdtem gyúrni azt, de szerintem nekem jobban eset, mint neki.

Úristen, annyira izmos, és annyira tudtam, hogy ez lesz.

Tökre beindultam tőle, de ő a hibás, tudta, hogy ez lesz, direkt kihasználta.
Lehajolva kezdtem el puszilgatni.

Először nyakát, majd lejjebb haladva csókokkal borítottam el hátát.

Néhol finoman bele is haraptam, ilyenkor felnyögött én meg már alig bírtam magammal. Legördített magáról, és most ő volt az, aki kényeztetett, de nem álltunk meg apró csókoknál.......
                                                      xxxxxxxxxxxx
-Kisasszony, ide vár? - egy idősebb asszisztens rángatott ki emlékeimből, én pedig egyből felálltam, tényleg el akartam már menni innen.
Az orvos tényleg megvizsgált, nem mondhatom, hogy csak úgy találomra mondta, azt amit mondott.
Ami teljesen lesokkolt.
-Miss Brown, nem mondom száz százalékosan, mert ahhoz különböző vizsgálatokra van szükségünk, de úgy néz ki, hogy...ön kisbabát vár, gratulálok.
Tessék?

Kisbabát?

Én terhes vagyok?

De hát semmiképp nem lehetek terhes.

Szedem a gyógyszert, és oké tudom, hogy nem százalékos, de akkor is, ez képtelenség.
Istenem!

Mi lesz most?

Persze, tudom, hogy Rob szeret, de...mi lesz ha neki egy gyerek egyelőre nem fér  bele?

Mi van ha ő nem akar  még ilyen korán apuka lenni?

Ha neki jelenleg a karrierje sokkal fontosabb, mint hogy családot alapítson?

Vagy ha csak azért marad velem, mert úgy érzi, kötelessége?

Azt nem bírnám elviselni.
A orvos szavai rángattak ki már-már hisztérikus gondolataimból, ha egyáltalán van olyan, hogy hisztérikus gondolatok.

De nálam úgy tűnik, bármi előfordulhat....
-Szeretné most elvégezni a vizsgálatokat?

Vagy esetleg visszajön holnap? - kicsit türelmetlennek látszott, biztos nem először tette fel a kérdéseit.
-Nem ...én...szóval..igen,szeretném elvégezni most. - összevissza beszéltem, szinte azt sem tudtam mit mondtam.

Csak annyit fogtam fel belőle, hogy talán van egy lehetőségem arra, hogy az orvos tévedett, és ezt csak a vizsgálatokkal tudhatom meg.

Természetesen túl szerettem  volna esni rajta minél hamarabb.
-Rendben, akkor az első dolga az lesz, hogy elmenjen ultrahangra, igazából ebből már ki fog derülni, de a többi vizsgálatot is el kell végezni.
-Azokat nem halaszthatom holnapra?

Kicsit sok ez nekem mára. - kérdeztem félénken, szerintem, már az agyára mentem, de most nem tud érdekelni.
-De, persze, elvégezheti őket holnap is.
Fel szerettem volna hívni Robot, hogy megkérjem jöjjön ide, mert egyedül nem tudom végigcsinálni.

Félek, nem megy, de nem tehettem, még mindig abban bíztam, hogy nem vagyok terhes.

Nem akartam őt is felzaklatni.
De biztos hívni fog, hogy hol vagyok, mit kéne mondjak neki?

Hát még nem érek haza egy ideig, most fog kiderülni, hogy lesz gyerekünk vagy nem?

Hát ez azért nem lenne túl előnyös.

Mindegy, ez legyen most a legkisebb gondom, majd kitalálok valamit.
Belépve a rendelőbe, ahol az ultrahangot fogják csinálni, nagyon megijedtem, sőt, rettegtem.

Igazából, most dől el életem további menete.

Egy kisbabával, vagy anélkül.
Néhány perc múlva, miután lefutottuk a tiszteletköröket, már csak azt éreztem, hogy valami hideg, nyúlós anyagot kent a hasamra az orvos.

Aki nem mellesleg elég fiatal volt ...és hát ...finoman szólva, rendesen megbámult.
Miért kell egy ilyen orvos legyen?

Most még ez is felhúzott, remek, egyre jobb lesz.
-Hmmm...igen...van itt valaki - nézte a monitort elmélyülten, miközben azt a görgő akármit húzogatta a hasamon.
-Szóval...?
-Szóval, gratulálok, ön kisbabát vár.

És persze a szerencsés apukának is. - mosolygott idegesítően.

Na persze, gondolom mennyire gratulál.
Nem tudtam ezzel foglalkozni most.
Hát tényleg igaz.

Kisbabám lesz.

Kisbabánk.

Furcsa, mert most, hogy biztossá vált, hogy ő létezik, hogy itt van a hasamban, elöntött egy olyan érzés, amit szerintem csak egy anyuka tud érezni.

Az imádat, az akarat, hogy mindentől megvédi majd az ő kisbabáját.

Szerettem ezt az érzést, és nem akartam, hogy megszűnjön.
Az arcomon a mosoly levakarhatatlan volt, így tárcsáztam Rob számát.
-Igen?

Na mi az szívem?

Már azt hittem sosem hívsz fel - Rob nagyon buzgó...
-Rob... - kimondjam? elmondjam, hogy apuka lesz? -Szeretlek. – nem, még nem.
-Én is nagyon imádlak kincsem, de mondd már el, hogy mi tartott ennyi ideig?
-Hát...a lényeg, hogy nincs semmi bajom.

El jönnél értem, nincs kedvem taxival menni.
-Persze, azonnal indulok, de ennyivel nem rázol ám le - tette le jókedvűen.

Remélem azután is ilyen lesz, mikor elmondom mi a helyzet.
Én mindenesetre iszonyú boldog voltam, mindenkire mosolyogtam a kórházban is, olyan voltam, mint egy drogos, aki most kapta meg a napi adagját.

De szó sem volt ilyenről.

Sőt mostantól még minimális alkoholt sem ihatok, oda kell figyelnem  a kisbabámra.

A kisbabám.
-Igen? - vettem fel csörgő telefonom - már itt is vagy?
-Igen, itt várlak a parkolóban.
Szinte szaladva mentem az autóig, ahol Rob kitárt karokkal várt, amibe azonnal belecsapódtam.

Annyira szeretem.
Éreztem, hogy szagolgatja a hajam, mindig ezt csinálja.
-Na szóval...?
-Nem indulunk?

-Megéheztem - pislogtam rá nagyokat.
Rob hatalmas cuppanóst adott az arcomra, majd elindultuk haza.
Az úton alig szóltunk egymáshoz én vigyorogva simogattam Rob kezét, ami a combomat simogatta.
Amint hazaértünk kipattantam az autóból, amikor is kicsit megszédültem, és ezt sajnos Rob is észrevette.
-Drágám, azt mondtam semmi bajod, akkor mi ez?

Megszédülsz csak azért, mert gyorsabban száltál ki az autóból.

Valamit nem mondtál el, igazam van? - nézett rám szomorúan.
Nagyot sóhajtva léptem mellé, és kulcsoltam össze kezeinket.
-Semmi olyan, amire te gondolsz.

Nem vagyok beteg.

Menjünk fel, és elmondom.
Felérve Rob ledobta a kocsi kulcsot, meg ami még a kezébe volt, én is lepakoltam, de tovább már nem húzhattam a dolgot.

Igazából nem is akartam, azt akartam, hogy tudja, hogy velem örüljön.
-Tehát...szívem, bármi is az, ne félj elmondani nekem, tudod, hogy mindenben veled vagyok.
Támogatlak, és szeretlek, megoldjuk, csak mondd el – ó, egyem meg, de drága.
-Rob én...ez nem egy rossz dolog, sőt, ez csodálatos...én nagyon boldog vagyok...szóval...
az a helyzet, hogy nemsokára apuka leszel.

Terhes vagyok.  

Rob, kisbabánk lesz . - mosolyogtam rá
Ő csak állt, hallgatott, le volt fagyva, fogalmam sincs mit mondhattam volna még neki.
Csak vártam, és a mosolyom egyre jobban konyult lefele.

Sőt, az is lehet, hogy már az első könnycseppek is legördültek az arcomról.
-Rob, mondj már valamit, kérlek.. - most már biztos vagyok benne, hogy sírtam.
-Én ...

HannaBetsy